2016. augusztus 9., kedd

Soha nem látott sikert hozott a Láthatatlan Kiállítás

Soha egy karitászos programnak nem volt még ennyi láthatatlan résztvevője. ;) Avagy: akik nem jöttek, bánhatják - mind a hétmilliárdan.
Azt már előre, látatlanban is meg tudtuk mondani, hogy nagyon jól fogjuk érezni magunkat, no de hogy ekkora élmény lesz mindannyiunknak, azt már csak utólag láttuk egymás tekintetében.

Kezdődött azzal, hogy mi már eleve a bejáratot jelző óriási feliratot sem láttuk - itt már éreztük, hogy különösen fogékony egyedek lehetünk. Odabent próbáltunk fehér bottal, bekötött szemmel végigmenni egy minilabirintuson (igazából csak egy pici körfolyosó volt), nem számítva arra, hogy a drága, jó karitászos társak közben titokban átrendezik azt.
Gépeltünk Braille-írással (százéves írógépek!), és próbáltuk tapintással felismerni a speciális magyar kártya egyes lapjait.
Aztán mikor a vezetett csoporttal beléptünk a tényleges vaksötétbe, és becsukták mögöttünk az ajtót, egy kisfiú rögtön megszólalt remegő hangon: én szeretnék kimenni, ki lehet menni? Ki lehetett: tízből hatan maradtunk. Misi, az igen közvetlen és jó humorú látássérült csoportvezetőnk üdvözölt minket, ő kalauzolt végig bennünket a néhány helyiségen. Tapogattunk nappalit, konyhát, fürdőt, autót, zöldségespultot, vadászházat, szobrokat. (Azt hittem, könnyen fölismerném így a Dávid-szobrot, de nem! ;) ) Közben folyton egymást kerestük, meg a néhány biztos pontot, és olyan sokat számított, hogy halljuk egymást! Ösztönösen behúztuk a fejünket sokszor, pedig nem volt alacsony a plafon. Tipegve közlekedtünk, pedig volt hely bőven. A kávé sem volt még soha sehol olyan fekete, mint itt. És amíg elkortyolgattuk, Misi mesélt nekünk arról, milyen látássérültként élni - nagyon nyíltan, nagyon őszintén és amolyan realista-pozitívan.

Beszélt többek között arról, hogy milyen nehéz áttörni sok embernél a falat, hogy ne csak a sérültet lássák egy sérült társukban, hanem az embert, a férfit, a nőt, a lehetséges barátot, párt, munkatársat. Egyik története egy párról szólt, ahol a hölgy megtudta, hogy egy betegség következtében hamarosan megvakul. Párjára ekkor nyomást gyakorolt a családja, hogy hagyja el a lányt, és ne engedje, hogy az ő életét nehezítse meg, hiszen ez nem az ő problémája... Azzal fenyegették, hogy megszakítják vele a kapcsolatot, ha a párjával marad. Így is lett: pár évre megszakadt a kapcsolat, azóta pedig igyekeznek eltűrni a helyzetet, hogy a fiuk, testvérük kitart a párja mellett. A nehézségek szintjét és a jó hozzáállás fontosságát azzal érzékeltette Misi, hogy látássérültek helyzetébe kerülve lehet nagyon-nagyon szenvedni, de küzdelmek árán el lehet jutni oda, hogy az év 365 napjából "csak" 30 telik azzal, hogy "miért pont én", és akkor az már egy jó szint... Ahogy mondta, arra is jó a kiállítás, hogy aki bejön ide a szokásos problémáival, jó eséllyel úgy távozik, hogy nincsenek többé problémái.

Köszönet a kiállítás munkatársainak az élményért, Mile Vikinek a lelkes szervezésért. És kellemes problémakidobálást mindenkinek, aki ellátogat majd a kiállításra, mert nem fél egy láthatatlan kihívástól.

/Hrabovszki Mariann beszámolója/